A Lánchíd

Az ország fővárosává váló Pest-Buda, s egyben az ország közlekedési rendszerének egyik kulcskérdése volt a dunai átkelés biztosítása. 1767-től hajóhídon lehetett átjutni a folyón. A 43 hajón nyugvó szerkezet a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca vonalában kötötte össze a két partot. A híd a reformkorban már alig felelt meg a megnövekedett forgalomnak, és akadályozta a hajózást is. Ráadásul a jégzajlás idejére szét kellett szedni: télen csak nagy nehézségek, olykor életveszély árán lehetett átkelni a folyón.

A hajóhíd

Az évszázadok óta felbukkanó állóhídtervekből a reformkorban lett valóság, elsősorban Széchenyi István energikus tevékenységének köszönhetően. Széchenyi arra a következtetésre jutott, hogy csak magántőkére számíthat. Az építkezést 3,5 millió forintra tervezték, s 6,2 millióból valósították meg; ez meghaladta Magyarország teljes évi adóbevételének felét.

A Lánchíd építésének pénzügyi fedezetét jórészt a görög eredetű, Bécsben élő, de Magyarországon is birtokokat szerzett bankár, Sina György teremtette elő, részvénytársaság alapításával.

„Széchenyi grófnak a híd megépítésével még Pest fejlesztésénél is nagyobb célja volt: meg akarta tanítani a magyar nemességet az adófizetésben rejlő előnyökre. Azzal a tervvel állt elő, hogy a híd költségeit részvényekből kellene fedezni, a kamatot a hídvám biztosítaná, s ezt mindenkinek, nemesnek, nem nemesnek egyaránt fizetnie kellene. Micsoda? Hogy egy magyar nemes adót fizessen? Széchenyi darázsfészekbe nyúlt, de még a felingerelt darazsak sem zúghatják körül fenyegetőbben azt, aki megbolygatja őket, mint ezek az urak őt. Ám mindhiába [...] a törvényjavaslatot mindkét tábla jóváhagyta, s a hídvámmal a nemesség megadóztatása törvényerőre emelkedett. Gróf Cziráky Antal országbíró könnyeit hullatta, s kijelentette: »ő ugyan semmi áron rá nem lép erre a balvégzetű hídra, melynek elkészültével a magyar nemesség végromlásának napja virrad fel«.” (John Paget: Magyarország és Erdély)

A gróf már 1832-es angliai tanulmányútján megismerkedett William Tierney Clarkkel, akinek öt éve megnyílt nagy függőhídját, a hammersmithi Temze-hidat a Lánchíd modelljéül választotta. 

Az építkezés 1839-ben kezdődött meg. A tervező a helyszíni irányításra azaz építésvezető mérnökként névrokonát, a már némi helyismerettel bíró 28 éves skót gépészt, Adam Clarkot szerződtette. A cementet Beocsinból, a gránitot Mauthausenből, a homokkövet Vácról és Sóskútról, a faanyagot Szlavóniából hozatta. A vasat Angliából szállították vízi úton - a régi, kisebb hajókkal járható Majna-Duna-csatornán -, és a dernői vasműben, illetve a Hengermalom gépgyárában dolgozták felA hídépítésnél 500-600, az építőanyagok előállításánál és a kőbányákban mégannyi munkás - összesen tehát 1000-1200 ember - dolgozott a reformkor legnagyobb műszaki létesítményén. 

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkóletétele

Az alapkőletételt tehát már hároméves munka előzte meg. Mindenekelőtt el kellett készíteni az úgynevezett zárgátakat, hogy a folyóban a két pillér számára vízmentes munkaterületet alakíthassanak ki. A szlavóniai erdőkből hozatott hatalmas, 14-23 méteres szálfákat vertek le három cölöpsorban. Közüket agyaggal töltötték meg, majd középről kiszivattyúzták a vizet. A Barabás Miklós által megörökített ünnepélyes alapkőletétel a pesti oldali zárgát belsejében zajlott le, azt díszítették fel az előkelőségek fogadására. 

Barabás Miklós: A hajóhíd. A háttérben a Lánchíd pesti pillére emelkedik

Széchenyi fiával a Dunán

Az elkészült Lánchíd

A híd, a korabeli Európa egyik legnagyszerűbb építménye 1848 nyarára csaknem készen állt; az átvonuló hadseregek számára ideiglenesen már járhatóvá is tették. Az osztrákok bevonulása után Clark 1849 májusában azzal mentette meg a hidat, hogy a lánckamrák elárasztásával és a szivattyúk használhatatlanná tételével megakadályozta legérzékenyebb pontjának felrobbantását.